Emlékezés 2010-es magamra ......

Jött egy perc, hogy érezted, hogy élsz.

Volt egy perc, hogy születtél,
Volt egy perc, hogy ébredtél,
S jött egy perc, hogy érezted, hogy élsz.
Volt sok év, hogy rájöjjél,
Minden úton kell egy cél,
Amit még az élettől remélsz.
Jönnek még percek, évek,
Egy őszinte lét vár még rád.
Annyi mindent titkoltak,
Annyi mindent hazudtak,
Annyi szónok csak ellenünk beszélt.
Állj mellém kérlek, te érzed,
Az őszinte szó még él,
Kell még sok ember, ki egyszer,
Felébred egy szép szóért.
Szólj! Mint a csengő szól,
Oly tisztán a káoszon át!
Mondd el, mit a sors mért rád!
Sűrűn hullt könnyek,
Megtévesztett évek során.
Annyi évünk elszállt már,
Annyi álmunk eltűnt tán,
És az új világ még mindig vár.
Ez a perc az, mi feloldhat,
Szóljunk hát őszintén!
Hisz az élet, amit élhetsz,
Még most is vár, úgy mint én.
Szólj! Mint a csengő szól,
Oly tisztán a káoszon át!
Mondd el, mit a sors mért rád!
Sűrűn hullt könnyek,
Megtévesztett évek során.
Szólj! Mint a csengő szól,
Oly tisztán a káoszon át!
Mondd el, mit a sors mért rád!
Elvesztett álmok,
Megtévesztett évek során.
Szólj! Mint a csengő szól,
Oly tisztán a káoszon át!
Mondd el, mit a sors mért rád!
Sűrűn hullt könnyek,
Megtévesztett évek során.
Szólj! Mint a csengő szól,
Oly tisztán a káoszon át!
Mondd el, mit a sors mért rád!
Elvesztett álmok,
Megtévesztett évek során.

Demjén Ferenc -Rózsi szép dalát nap-nap hallgatom. Bár nekem szólna. Amikor meg rákérdezek tűztestvéremre, bemondja, hogy a rádióját nem ő állította össze.
Annyi bíztatást vettem ki ebből a számból. Most meg jön a karácsony. Most meg is itt ülök, a drágám weboldalának a rádióját hallgatom, egérlukamban a számítógépemen.
Ez a szép szám nyitja a dalok sorát. Ezekkel a dalokkal üzentünk egymásnak. Ő felrakott egy zeneszámot, válaszként én is feltöltöttem egy zeneszámot az én weboldalam rádiójának kezdő számaként. Így ment ez oda-vissza. Lehet, hogy én ebbe többet képzeltem bele, mint amennyi a valós tartalma volt? Nem hiszem. Biztos nem.
Hiszen a többi zene is a rádióján, mint ha nekem szólna. Még most is ezzel a zenével indul, de oly régen lépett fel az oldalára. Jóval az előtt, hogy szinte ultimátumot adott, mondván mikulás nap után megszakítja a kapcsolatát velem. Igaza van. Nem rohantam hozzá. Kérdezheti, hogy milyen férfi az ilyen? Igaza is lenne. Igaza is volt, amikor ezt belemondta a képembe. No, itt mindenki tudja a választ. Aki elolvasta az eddigieket. Egy bolond ember, aki hagyja kicsúszni a boldogságot a kezéből. Pedig ha tudná. Minden gondolatom, csak ő. Csak ő, csak ő.
Pedig ha tudná, hogy min mentem keresztül. Miken mentem keresztül. Ahogy ide vánszorogtam már a gép elé, ha megcsörrentett a szkájpon. Hogy annyi erőm nem volt, hogy kimenjek a lakásból. Hogy a szomszéd rángatott életre. Pedig éreznie kellett, mert szinte könyörögtem hozzá a leveleimben. Csak azt nem mondtam, hogy S.O.S.
Jól tudom, mindennél biztosabb abban, hogy szeretem. Mondtam már az elmúlás szélén álltam. Ami a legfurcsább, nem tehettem róla, és mégis. Ami még furcsább, észre se vettem.
Ami a leges legfurcsább, hogy egyszerűen kikapcsolt az idő. Azután, csak azon kaptam magamat, hogy rágni se tudok már.
Aztán magamat még egyszer megrázva, a fogászaton találtam magamat és műtött az orvos. Hát igen, a gyors hízás, valamint az észvesztő gyors fogyás megtette a hatását. Pont akkor fogytam így el, amikor gyászoltam a szüleimet. Nem is tudtam elmozdulni innen a gép mellől, mert abban a pillanatban, hogy nem hallottam az édes tűztestvér hangját, beindult egy általam még nem igazán ismert, véget nem érő szívszaggató nyüszítés. Nem akart véget érni, és nem, és nem, és egyre csak nem.
Azután egyszer csak leültem itt a székre a gép elé, azután pedig már nem tudtam felállni. Elfogytam.
Ennek bizony csak egy része volt a gyászom. Másik nyomós ok, hogy nem tudtam eldönteni, miként tudom a szükségszerű intézkedéseket megtenni, amikor a lakásból se tudok kimozdulni, amikor nem láttam a könnytől, amikor nem volt itt az oldalamon. De azt jó volt érezni, hogy végig mellettem állt. Mellettem az éteren át is, ha kell.
Harmadik csoda ok, hogy talán szinte végzetként, ebben az évben több mint félévnyi pénzem ment el úgy, hogy semmire se jutottam vele. No és erről se tehetek? Lehet, hogy igen.
Csak hát igazán nem is volt miből ennem, főleg nem utaznom. A bagót viszont nem tudtam letenni, gyenge voltam hozzá. Mindig halogattam, mert nem tehettem mást. Holnapra jobban leszek, holnap nekilátok a dolgoknak, holnap gyorsan túl leszek rajta. -és megyek, szaladok, futok, rohanok. Ha tudná, hogy itt volt a cuccom becsomagolva. Beleraktam egy masszírozó gépet, amolyan fénnyel gyógyítót. Beleraktam a focilabdámat, hogy ott nála egy cseppet még közelebb kerülhessek Krisztiánhoz. Hát, ha játszhatunk egyszer-egyszer. Összeraktam az öltönyt, cipőt, inget, nyakkendőt. Aztán egyszer csak, amikor felpróbáltam az öltöny nadrágját, csak azt vettem észre, hogy szinte leesik rólam. Akkor kaptam vissza a mérlegemet. Hatvannyolc és fél.
Eltelt pár hét, jó... két hónap, és már le is fogytam huszonöt és harminc között. Csoda, hogy valahogy visszafordult a folyamat. Azt képzeltem, hogy ott vagyok mellette, és azt eszem, amiket ő mondott nekem a hangszórón keresztül. A végén már csak gondolati hatásra is, éreztem a gyulai ízeket. Be tudtam magamat csapni. Bár nem akartam. Becsaptam. Egy szelet kenyér harapása közben is éreztem az imádott gyulai csípős paprika hatását, ha épp arra gondoltam. Elvoltam egy darabig. Mindig azt az ízt éreztem, amiről ő beszélt. A sima vizet is érezni tudtam vörösborként. Ekkor kezdtem el, ettől tudtam újra inni. Ekkor jöttem rá, hogy nem egyszer volt, hogy egy hétig nem ettem.
Óriási, félelmetes. Mi tartott életben? Egyedül a hozzá fűződő érzelmem.
Eljött az ideje, hogy végre be tudjak menni anyuék lakásába. De hát ezeket mind mondtam neki. Talán ezért is volt ennyire türelmes eddig velem.
Köszönöm neked drága Aranyborostyán, hogy megint visszahoztál az életbe. Mondtam újfent, megrázom magamat. Neki is láttam, a nagyobbik lányom unszolására a lakás kipakolásának.
No ekkor műtötték az öcsém feleségét rákkal. Ekkor maradtam megint ott magammal, a pakolás kellős közepén. Annyi anyag között, ami egy nagy palotának is tiszteletére válna. Mindez negyvenhat négyzetméteren. Mind ez mellet ott volt a két gyors halál. Ott volt a második meg nem értése, értelmetlensége. Hogy vonyítottam drágám ott nálad, amikor meghallottam a hírt. Hányszor mondtad, hogy teljesen kikészülsz. Az csak gyenge visszfénye lehetett annak, amit ott tapasztaltam a ruháik, a kütyüik, a gyermekkorom minden kacatja között. Ott találtam szinte mindent, az ötvenes évektől kezdve napjainkig. Ott találtam a húsz évvel ezelőtti számlákat összekeverve a maiakkal. Ott találtam a gyermekkori feljegyzéseiket, egy-egy cetlin. És sorra csak azt találtam, hogy összevásároltak mindent, amiket nem is használtak. Majd megtaláltam a feljegyzést, hogy mind ezt azért csinálták, hogy ha nyernek valamelyik ilyen vásárlási játékon, a nyereményből segíthetnek rajtam. Értelmét nyerte apu mondata, -mit éreztél akkor, amikor gyerekkorodban nem voltunk melletted, amikor ott kellett volna lennünk. A halála előtti újra egymásra találásunkkor mondta, a gyulai kiállításomkor. Soha nem voltunk mi távol egymástól, csak nem egyeztek meg a véleményeink sokszor. nem értettem miért játsszák a kis embereket. Rá kellett jöjjek, hogy most én, ugyanezt csinálom.
Még egy lélektani teher, és még egy, és még egy.... Meddig, -és mennyi még?
Ekkor már kicsúsztam minden határidőből. Mindenhonnan a követelések tömege jött csak. Igen dolgozni kellet volna, kérem. No de hogyan, kérdezhetnék vissza. Amiket dolgoztam, azokkal csak rohantam magam után, ha láttam belőlük egyáltalán valami pénzt. Igen dolgozni kellet volna, kérem. No de hogyan, kérdezhetnék vissza. Tettem is, de választ nem igen kaptam. El kellene dönteni, hogy találkozunk-e még? A tűztestvérem és én. Látni szeretnélek mondtam.
Az idő majd eldönti, jött a válasz.
No, hol dolgozzak én. Itt vagyok, ahol most pénz kellene, de ott akarok lenni ahol te vagy. Ott vagyok otthon melletted. Sokszor leírtam, mondtam.
De egyszerűen nem mehetek még. El kell adjam a szülői otthont. Nem hogy eladni nem tudtam, még igazán kipakolni sem, mert nincs eszközrendszerem.
Itt hagynám az egészet a csudában, -gondoltam, erre megszólalsz, milliomos akarsz lenni? Nem, nem, nem. Hát nem ismersz? -gondoltam, vitáztam. Úgy látszik nem.
Ehhez jön még akkor többek között, a mosógépből lakást elárasztó víz, az átszakadó csaptelep elállíthatatlan zuhogása, a két fűtőtest tönkremenetele, az áram megszűnése, a tető beázása, ja és az ezt követő lakás szétvésés, a villanyóra tűz után. Jó Uram, tán csoda, hogy még élek ennyi minden után. Mert mind ez fél év termése. Ennek jó részéről nem is tud az én párom. No és hányszor ment tönkre a számítógép, csak hogy ne hallhassam a hangját annak, aki az egyedüli kiemelt lény, az én életemben.
Ja és a közös kis háborúnkról még nem is meséltem, a közösen játszott számítógépes játékunkban. Nagy energia volt az, ebben az időben. Nagy és zavarba ejtő.
Hogy miért is. Erről egy külön tanulmányt kellene írnom. Lehet, hogy meg is teszem, még a könyv sorai között.
Pedig én szeretni szeretek és festeni. festeni és szeretni. Tűztestvérem, ezt nagyon jól láttad, egy csend-varázs-pillanatodban.
No, ez egy levél volt, a regényben.
Most meg itt ülök a régi, a réges-régi életem üszkös romjain.

Az utolsó

Hát istenem, az érzést most már én is ismerem.
Elveszteni valami kincset, megtanulni a nincset.
Igazán fel nem foghatom, köröttem mi ez a rom-halom.
Hogy kerültem én ebbe, hiszen törekedtem a szebbre.

De jaj, Istenem, az érzést meg kellett ismernem.
Jutalom egy szelet kenyér, ne éhez, valamit egyél.
Mitől természetes a fény körötted, ha sötét az út mögötted.
Már utolsó mécsesem pislákol, szökik a fény a házból.

Ez lett már a belső fény, világítani kevés a remény.
Nem kellett így jönnie, érte másnak nincs bűnhődnie.
A hibás én vagyok, hisz utolsó gyertyám is elhagyott.
Köszönöm a fényt, amit adtál, hogy eddig élni hagytál.

Hát istenem, az érzést most már én is ismerem.
Elveszteni valami kincset, megtanulni a nincset.
Igazán fel nem foghatom, köröttem mi ez a rom-halom.
Hogy kerültem én ebbe, törekedtem a jobbra, szebbre.

Jaj, jaj, Istenem, az érzést át kell, hogy éljem.
Tudjam mekkora értéke, embernek ne kelljen pillanattól félnie.
Köszönöm a fényt, amit adtál, azt hogy eddig élni hagytál.
Már utolsó mécsesem pislákol, szökik a fény a házból.

Ó drága Istenem, adj erőt, hogy ne így legyen.
Mit érek én nála-nélkül, mert mit ér a nap a csókja nélkül?
Mit érek én nála-nélkül, mit ér a fény, szeme tükre nélkül?
Mit ér a hit, a lét, mit ér a sötét, itt lassan már a lét a tét.

Hát istenem, az érzést sajnos már én is megismertem.
Hogy miért kerültem én ebbe, mikor törekedtem a szebbre.
Elvesztettem minden kincset, megtanultam a szép-volt-nincset.
Talán lassan már felfogom, hogy köröttem mi ez a rút-rom-halom.
2010. 11. 24.

Milyen igaz Rózsi zenéje. Állj mellém, kérlek! No, igen. Hol, és ki mellé álltam én?
Talán olyannak látszódhattam csak, mint egy befőtt.
Megfőzött, jó ízű, tán vágykeltő is, de cselekvésképtelen. Az életben nem aktívan részt vevő,
eltűrője a történteknek. A változtatásban pedig ’patópál. Teszi a napi dolgát, amikor éppen van energiája, de semmi több. Semmi megújulás. Semmi előre mutatás. Nagy tanulság ez.
Hová lett a filderkarcsi…kérdezte Ilona barátom. Akit én ismerek, az nem ilyen. Mindig becsültünk, felnéztünk rád, mert mindig tudtad a megoldást, és tudtál kellően kemény lenni.
Hát akkor nem csak az agyamban van meg ez a kép? Nem csak elképzelem?
De jó kérdés ez.
Filder Karcsi mondd, hová lett a filderkarcsi?
Pont akkor, amikor nem kellett volna, -hova bújt, és miért is?
Hol van a mindig újjászülető, midig megújuló, ’ezeréves, gondolkodó önmagam?
Így és ezt írta József Attila.


Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend,
s szívében néha elidőz
a tigris, és a szelíd ősz.

Ez a két versszak volt és lesz, ami jellemez engem.
Kellj fel tigris!
Filder Karcsi mondd, hová lett a filderkarcsi?
Az, aki szállni tud akár a sas, akár a Mount Everest felett is, ha akar.
Ejnye-ejnye rózsásfiú.